Kedves Olvasónk! Itt beleolvashat Lisa See új könyvébe!

56

Kabóca a fán

Mayjel visszavonulunk a szobánkba, amely keletre néz. Ennek

tudható be, hogy nyáron valamivel hűvösebb az átlagnál, ma mégis

olyan rekkenô itt a hôség és fullasztó a meleg, hogy szinte pucéran

járunk-kelünk, mindössze lenge rózsaszín ing van rajtunk. Nem

sírunk. Nem vesszük fel a ruhákat, amelyeket öreg Louie a padlóra

hajigált, nem teszünk rendet utána a gardróbban. Megesszük, amit

Szakács tálcán az ajtónk elôtt hagyott, ezen túl azonban semmit sem

csinálunk. Mindketten túlontúl megviseltek vagyunk ahhoz, hogy

szóvá tegyük a történteket. Hisz’ ha mindennek hangot adnánk,

óhatatlanul is szembe kellene néznünk azzal, hogy az életünk egyszer

és mindenkorra megváltozott. Ki kellene gondolnunk a következô

lépést, miközben legalábbis az én agyamra szürke köd ereszkedett,

s tökéletes zűrzavar, kétségbeesés és harag uralkodik a bensômben.

Elheverünk az ágyunkon, mialatt én megpróbálok… mi is

a legjobb szó erre… felépülni?

Mayjel testvériesen bensôséges a kapcsolatunk. Ô az, aki jóbanrosszban

kitart mellettem. Soha nem kételkedtem abban, hogy

barátok vagyunk-e vagy sem. Hisz’ azok vagyunk. Mostani szo57

rultságunkban – ahogy az elvárható nôvérektôl – kicsinyes irigykedésünk

és harcunk a szüleink szeretetéért semmivé olvad. Meg kell bíznunk

egymásban.

Mikor megkérdem Mayt, mi történt Vernonnal, azt mondja:

– Nem tudtam megtenni.

Sírva fakad. Ezután nem faggatom többé a nászéjszakájáról, és ô

sem kérdez az enyémrôl. Elhitetem magammal, hogy mindez nem

számít, mivel az egészet csak azért tettük, hogy megmentsük a családunkat.

Hiába hitegetem azonban magam, nehéz eltagadni a tényt,

hogy életem egy értékes pillanatát veszítettem el. Az igazat megvallva

jobban összetörte a szívemet, ahogyan Z. G. viselkedett,

mint az, hogy a családom lecsúszik, vagy hogy egy idegennel kellett

művelnem férj és feleség dolgát. Szívesen visszahoznám az ártatlanságomat,

leányságomat, boldogságomat, nevetésemet.

azt remélve, hogy az majd a fiatalságunkra emlékezteti Mayt, amikor

még legyôzhetetlennek hittük magunkat.

– Azt hittük, mi jobb operát tudnánk összehozni – feleli az

ágyából.

– Mivel te voltál a fiatalabb és a kisebb, te játszottad a hôsnôt.

Hisz’ mindig is tied volt a hercegnô szerepe. Nekem kellett a tudósnak,

hercegnek, császárnak vagy útonállónak lennem.

– Igen, de nézzük a dolgot másképpen: elôtted négy szereplehetôség

állt. Nekem csak egy maradt.

Elmosolyodom. Hányszor, de hányszor vitatkoztunk össze a

produkciókon, melyeket szüleinknek adtunk elô kiskorunkban

a szalonban! Ôk meg nevetve megtapsoltak minket, s közben görögdinnyemagvat

csipegettek és teát ittak hozzá. Megdicsérték

ugyan az elôadást, de soha nem ajánlották fel, hogy operaiskolába

vagy akrobataképzôbe küldenek bennünket, mivel igencsak borzasztóak

lehettünk visongásunkkal, nehézkes botladozásunkkal, hevenyészett

díszleteinkkel és jelmezeinkkel. Valójában az számított

58

ebben az egészben, hogy May meg én órákat töltöttünk a cselekmény

megtervezésével, majd színrevitelével a szobánkban. Máskor

anyánkhoz futottunk, hogy kölcsönvegyünk egy sálat vagy fátylat,

esetleg megkérjük Szakácsot, ragasszon nekem össze enyvvel papírkardot,

hogy bármely bajkavaró démonnal és szellemmel szembeszállhassak.

Emlékszem, néha olyan hideg volt a téli estéken, hogy May az

ágyamba bújt, és összekucorodtunk, hogy melegen tartsuk egymást.

Szinte magam elôtt látom, ahogyan aludt: hüvelykujja az állán nyugodott,

mutató és középsô ujjának hegye a szemöldökén, közvetlen az

orra fölött egyensúlyozott, gyűrűsujjával meg könnyedén megérintette

a szemhéját, mialatt kisujja kecsesen a levegôben maradt. Reggelente

ilyenkor arra ébredtem, hogy a hátamhoz bújik, és szorosan átkarol.

Arra is emlékszem, pontosan milyen volt a keze: annyira parányi és

puha, az ujjai meg olyan karcsúak, mint a mogyoróhagyma szára.

Az elsô nyárra is emlékszem, amikor táborba mentem Kulingba.

Mamának és Babának el kellett hoznia hozzám Mayt, mert nagyon

egyedül érezte magát. Én tíz lehettem akkor, ô meg mindössze hét.

Senki nem értesített az érkezésükrôl, de amikor megjöttek, és May

meglátott, odaszaladt hozzám, megállt pont elôttem, aztán csak

bámult rám. A többi lány kicsúfolt, mit törôdöm ezzel a pisissel.

Eleget tudtam ahhoz, hogy ne mondjam el nekik az igazat: én is

vágyódtam a húgom után, és mikor elváltunk egymástól, úgy éreztem,

hogy lényem egy része kiszakadt belôlem. Ezután Baba mindig

együtt küldött minket táborba.

Mayjel jót kacagunk ezeken az emlékeken, és menten felderülünk.

Eszünkbe juttatják, milyen erôsek vagyunk mi ketten, mekkora

támaszt jelentünk egymás számára, hisz’ azokat az idôket

elevenítik fel, amikor ketten szegültünk szembe az egész világgal.

És azt is felidézzük, milyen jót mulattunk együtt. Hát nem lesz jobb

minden, ha nevetünk?

– Emlékszel, mikor kicsik voltunk, és felpróbáltuk mama cipôit?

59

Soha nem felejtem el azt a napot. Mama épp látogatóban járt,

mi meg belopóztunk a szobájába, és több pár elkötött lábú cipôjét

elôvettük. Az én lábam túl nagy volt hozzájuk, és miután megpróbáltam

egyenként mindbe belepréselni a lábamat, oda se figyelve

elhajítottam ôket. May viszont belefért a cipellôkbe. Eltipegetett

az ablakig és vissza, Mama liliomosan hajladozó járását utánozva.

Jót vihorásztunk, viháncoltunk, aztán mama hazajött. Magánkívül

volt dühében. Mayjel tudtuk, hogy rosszak voltunk, mégis alig sikerült

elfojtanunk a vihogásunkat, ahogy mama botladozva eredt utánunk,

hogy megcibálja a fülünket. Nekünk semmi bajunk nem volt

a lábunkkal, és különben is összetartottunk. Otthagytuk hát, lefutottunk

a hallba, onnan meg ki a kertbe, ahol a hasunkat fogtuk nevettünkben.

Gonoszságunk gyôzelme volt ez.

Mama eszén könnyű volt túljárni, vagy elôle elfutni, Szakács és

a többi szolga azonban nem tűrte el a rosszalkodásunkat, és nem

haboztak megbüntetni minket.

– És arra emlékszel, Gyöngy, amikor Szakács megtanított minket,

hogyan kell elkészíteni a csiao-cét? – May keresztbe tett lábbal leül

velem szembe az ágyra, állát két öklén nyugtatja, könyökével meg

a térdén egyensúlyoz. – Úgy gondolta, értenünk kellene valamicskét

a konyhához. Azt mondta: „Hogy mentek férjhez, lányok, ha

nem tudtok nokedlit készíteni az uratoknak?” Nem sejtette, mennyire

reménytelen esetek vagyunk.

– Még kötényt is adott, hogy magunk elé kössük, de nem sokat

segített rajtunk.

– Dehogynem. Akkor, amikor lisztet kezdtél szórni rám! – mondja

May.

Ami leckeóraként kezdôdött, liszttel vívott csatává fajult, mindketten

egészen bevadultunk. Szakács, aki azóta lakott velünk, hogy

Sanghajba költöztünk, tudta, mi a különbség két együtt dolgozó,

játszadozó vagy verekedô nôvér között, és nem tetszett neki, amit

látott.

60

– Szakács annyira megharagudott ránk, hogy hónapokig be sem

tehettük a lábunkat a konyhába – folytatja May.

– Pedig váltig bizonygattam elôtte, hogy csak az arcodat akartam

bepúderozni.

– Elmaradtak a trakták, a finom falatkák, az ínyencségek – neveti

el magát az emléken May. – Szakács annyira szigorú tudott lenni.

Azt mondta, látni se bírja, ha lányok verekszenek.

Mama és Baba kopogtatnak az ajtónkon, és kérik, menjünk ki,

de megtagadjuk a kérést, mondván, hogy jobb szeretnénk egy ideig

még a szobánkban maradni. Talán durva és gyerekes ez, de Mayjel

mindig így kerüljük el a családi perpatvarokat – elbújunk, és barikádot

emelünk magunk meg a kellemetlenség közé, bármi legyen az,

ami nem volt ínyünkre. Együtt, összefogva erôsebbek vagyunk. Ezzel

az erôvel nehéz vitába szállni, vagy érvelni ellene, és a többiek be is

szokták adni a derekukat a kívánságainknak. A mostani ügy azonban

nem ugyanaz a súlycsoport, mint amikor meg akarja az ember

látogatni a nôvérét a táborban, vagy megvédeni egymást a dühös

szülôktôl, szolgától, netalán tanártól.

May lekászálódik az ágyról, s magazinokat hord oda, hogy megnézhessük

a ruhákat, és elpletykálhassunk fölöttük. Megfésüljük

egymás haját. Szemlét tartunk a gardróbunkban és a fiókjainkban,

és megpróbáljuk felmérni, mi maradt a kincseinkbôl. Öreg Louie a jelek

szerint az összes kínai ruhánkat elvitte, szép számmal meghagyva

a nyugati stílusú egészruhákat, blúzokat, szoknyákat és nadrágokat.

Sanghajban, ahol a megjelenés csaknem minden, muszáj csinosan

kinéznünk, divatosan kell öltöznünk, és még csak nem is az elmúlt

évi divat szerint. Divatjamúlt öltözékben nemcsak a művészek nem

dolgoznak velünk, de a villamosok sem állnak meg nekünk, a hotelek

és klubok ajtónállói nem engednek be minket, és a moziban

a jegyszedôk kétszer is ellenôrzik a jegyünket. Mindez nem csupán

a nôkre, hanem a férfiakra is vonatkozik. Egy elszegényedett középosztálybeli

inkább vesz ki olyan hónapos szobát, ahol nyüzsögnek

61

a csótányok, csak hogy megvehessen egy csinosabb nadrágot, amelyet

aztán éjszakára a párnája alá tesz, hogy kivasalja az élét.

Furcsa zajok hallatszanak az ajtón kívül, melyekrôl órák óta nem

veszünk tudomást. Igyekeztünk nem odafigyelni az egész házat

megrázkódtató kalapálásra és puffanásokra. Úgy tettünk, mintha

mindezt a szolgák okoznák. Mikor végre kinyitjuk az ajtót, látjuk,

hogy az otthonunk egészen megváltozott. Baba a bútorzat nagyját

eladta a helyi zálogfióknak. A kertész elment, Szakács ellenben

maradt, mert neki nincs hová mennie. Így legalább fedél van a feje

felett, és lesz mit ennie. A házunkat új falak darabolják fel, hogy

elférjenek a bérlôk: egy rendôr, a felesége és két lánya, akik hátulra

költöztek be. Az elsô emeleti pavilonban egy diák lakik, a lépcsô

alatti helyet egy varga foglalta el, a padlásra meg két táncosnô települt.

A lakbér kisegít minket valamelyest, mindannyiunk eltartására

azonban nem lesz elegendô.

sok szempontból így is lett. Mama továbbra is fennen rendelkezik,

még a bérlôinket is kommandírozza. Hirtelen nem a mi dolgunk lesz

az éjjeliedény cipelése, az ágyazás vagy a söprés. Ennek dacára pontosan

felmértük, milyen mélyre süllyedtünk, szinte pillanatok leforgása

alatt. Szójatej, szezámos sütemény és lángos helyett Szakács reggelire

pao fant készít, ami savanyúsággal feladott fôtt rizsmaradék. Szakács

megszorító intézkedései az ebéden és a vacsorán is meglátszanak.

Mindig is azok közé a családok közé tartoztunk, ahol vu hun pu csi

fan járta, azaz nem volt étkezés hús nélkül. Most meg úgy eszünk,

mint a kulik: babcsírát, sós halat, káposztát meg konzerv zöldséget,

sok-sok rizzsel.

Baba minden reggel elmegy otthonról, hogy munkát keressen,

mi azonban nem biztatjuk, és mikor este hazatér, nem kérdezgetjük.

Azzal, hogy becsapott minket, minden jelentôségét elveszítette.

Ha rá sem hederítünk – megalázzuk figyelmetlenségünkkel és

62

nemtörôdömségünkkel –, akkor bukása és romlása nem árthat többé

nekünk. Mi így kezeljük saját haragunkat és neheztelésünket.

Mayjel szintén megpróbálunk állást találni, ez azonban nem

könnyű mostanság. Ehhez kuang hszire, kapcsolatokra van szükség.

Ismerni kell a megfelelô embereket – egy rokont, vagy valakit,

akinek évekig kerestük a kegyeit –, akkor talán megszerezhetjük az

ajánlását. Ennél is fontosabb azonban a jókora adomány – csülök,

ágyneműgarnitúra, avagy kéthavi fizetésnek megfelelô összeg.

Mindezt egyszer le kell perkálni a közvetítônek, másodszor annak,

aki felfogadja az embert. Akkor is, ha a vágyva vágyott munka gyufásdobozok

vagy hajháló elôállítása egy gyárban. Erre pedig jelenleg

nincs pénzünk, és ezt mások is pontosan tudják. Sanghajban az élet

derűs, végtelen folyamként folydogál a jómódúaknak és szerencséseknek.

Akikkel azonban mostohán bánik a szerencse, azoknak a kétségbeesés

marad, amelynek bűze olyan, akár a rothadó tetemeké.

Íróbarátaink orosz éttermekbe visznek minket, ahol borsccsal

és olcsó vodkával traktálnak. A világfiak – olyan honfitársaink, akik

gazdag családba születtek, Amerikában tanulnak, és Párizsban vakációznak

– elvisznek a Paramountba, a város legnagyobb éjszakai

lokáljába, ahol vidámság, gin és dzsessz vár ránk. Félhomályos kávézókban

lebzselünk Betsyvel és amerikai barátaival. A fiúk fessek és

kitartóak, mi meg élvezzük ôket. May egyszer órákra eltűnik. Nem

faggatom, hová lett és kivel ment el. Jobb ez így.

Nem tudjuk elkerülni az érzést, hogy folyamatosan egyre lejjebb

csúszunk, süllyedünk, elbukunk.

May továbbra is modellt ül Z. G.-nek, én azonban kellemetlenül

érezném magam a stúdiójában, miután jelenetet rendeztem

nála. Befejezik a cigaretta reklámját. Mayre kettôs feladat vár, mivel

mindkettônk pózába be kell állnia. Sűrűn panaszkodik errôl, és

arra buzdít, vegyek részt egy újabb naptár elkészítésében, amelyre

Z. G. megbízást kapott. Én azonban inkább más művészekhez járok.

A legtöbbjük megelégszik egy gyors fotóval, és abból dolgozik. Pénzt

63

keresek hát, bár nem sokat. Ráadásul ahelyett, hogy új tanítványokra

tennék szert, azt az egyet is elveszítem, aki volt. Mikor elmondom

Jamaszaki kapitánynak, hogy May kosarat ad neki, felmondja az órákat.

Ez azonban csak ürügy. A japánok városszerte furcsán kezdenek

viselkedni. Akik Kis Tokióban laknak, összepakolnak és elmennek.

A feleségek, gyermekek meg a többi civil visszatérnek Japánba.

Mikor egyre több szomszédunk elhagyja a Hunghout, s ideiglenesen

a Szucsou-patak túlpartján, a Nemzetközi negyed központjában rendezkedik

be, a magam részérôl mindezt honfitársaim – kivált a szegények

– babonásságának rovására írom, hisz’ félnek ôk mindentôl:

az ismerttôl és az ismeretlentôl, a földitôl és a túlvilágitól, az élôktôl

és a holtaktól.

Szeretett városom fütyül a halálra, kétségbeesésre, csapásokra

vagy szegénységre. Ahol egykor a neonfényeket csodáltam, ott most

szürkét látok: szürke palát, szürke követ meg a szürke folyót. Ahol

valaha a Hunghout ünnepivé varázsolták a rajta nyüzsgô külhoni

hadihajók, a legkülönbözôbb nemzetek színes lobogóival, ott most

tucatnyi félelmetes japán hajó torlaszolja el a folyót. Ahol hajdanában

elbűvöltek a széles sugárutak és a csillámló holdfény, most

meglátom a szeméthalmokat s a köztük surranó, fosztogató rágcsálókat.

Ragyás Huang járja a várost Zöld Bandájával, hogy behajtsa

a kinnlevôségeit és örömlányokat futtasson. Bármilyen nagyszerű

is Sanghaj, futóhomokra épült. Semmi sem állandó itt. Azok a koporsók,

amelyeket ólomnehezék nélkül földelnek el, arrébb sodródnak.

A bankok naponta megnézetik az épület alapozását, nem

ereszkedik-e meg a több tonna ezüst és arany súlya alatt. Mayjel

a nyugodalmas világvárosból olyan mélyre süllyedtünk, ahol bizonytalan

a holnap.

Bár a keresményünk jelenleg a miénk, nehéz belôle félretenni.

Miután pénzt adunk Szakácsnak élelemre, alig marad valamink. Ez

a sok aggodalom az álmom is elveszi. Ahhoz, hogy legyen megtakarított

pénzem, vissza kellene mennem Z. G.-hez.

64

– Túl vagyok rajta – mondom Maynek. – Nem tudom, mit láttam

benne valaha is. Olyan vékonydongájú, és a szemüvege sem tetszik.

Azt hiszem, soha nem megyek igazából férjhez. Ez olyan polgári csökevény.

Mindenki ezt mondja.

Egyetlen szavam sem gondolom komolyan, May azonban, aki azt

hiszi, tövirôl-hegyire kiismert, így felel:

– Örülök, hogy jobban érzed magad. Komolyan. Meglásd, megtalál

majd az igaz szerelem is. Tudom, hogy így lesz.

Csakhogy ezen már túl vagyok. Belül továbbra is szenvedek

Z. G. miatt, de elrejtem az érzéseimet. Mayjel kiöltözünk, majd egy

utasszállító targoncán néhány rézpénz ellenében Z. G. lakásához

fuvaroztatjuk magunkat. Útközben, mialatt folyton cserélôdnek az

utasok, elôre rettegek, mekkora zavarban leszek Z. G.-nél, ahol lányos

ábrándjaimat szövögettem. De ahogy megérkezünk, úgy tesz, mintha

mi sem történt volna.

– Gyöngy, majdnem befejeztem egy új papírsárkányt. Egy sárgarigórajt

ábrázol. Gyere, nézd meg!

Mellélépek, bár sután érzem magam, hogy olyan közel van hozzám.

Tovább mondja a magáét a papírsárkányról, ami kitűnô munka.

Minden egyes sárgarigó szemét úgy alakította ki, hogy forognak

a szélben. Szárnyakat is ragasztott a test szelvényeihez, amelyek csapdosnak

a légmozgásra. Szélükön a piciny tollak remegni fognak a

levegôben.

– Gyönyörű – mondom.

– Ha kész, hárman elmegyünk, és feleresztjük – jelenti ki Z. G.

Nem meghívás ez, egyszerű állítás. Ha ôt nem zavarja, hogy bolondot

csináltam magamból, miért zavarjon engem – gondolom.

Keménynek kell lennem, hogy úrrá legyek mélyebb érzéseimen,

amelyek azzal fenyegetnek, hogy legyűrnek.

– Ezer örömmel – mondom tehát. – Naná, hogy elmegyünk.

May és ô egymásra mosolyognak, szemlátomást megkönnyebbülten.

65

– Nagyszerű – mondja Z. G., s a kezét dörzsölgeti. – Most pedig

munkára!

May egy paraván mögé lép, és vörös sortba meg a hasát szabadon

hagyó sárga trikóba bújik, amely hátul zárul a nyakán. Z. G.

sálat vet a hajára, és megköti az álla alatt. Jómagam pillangómintás

vörös fürdôruhát veszek fel. Kis szoknya és derékban behúzott

öv tartozik hozzá. Z. G. vörös-fehér szalagot köt a hajamba. May

kerékpárra száll. Egyik lába a pedálon, a másikkal a padlón egyensúlyozik.

Egyik kezemet az övére teszem a kormányon, a másikkal

a hátsó ülést fogom. May a vállán át pillant rám, én pedig rámeredek.

Mikor Z. G. felkiált – Tökéletes! Tartsátok ki! –, még csak kísértést

sem érzek, hogy ránézzek. Mayre összpontosítok, mosolygok,

és úgy teszek, mintha életem álma lenne a húgom kerékpárját tolni

az óceánra nézô füves dombon, és persze a népszerű légy- és szúnyogirtó

készítményt reklámozni.

Z. G. ráébred, milyen nehéz kitartani ezt a pózt, ezért egy idô után

szünetet engedélyez. Egy darabig a háttéren munkálkodik, vitorlást

fest a hullámokra, és közben megkérdi:

– May, megmutassuk Gyöngynek, min dolgoztunk eddig?

Mialatt a húgom a paraván mögé libben átöltözni, Z. G. elteszi

a kerékpárt, felgördíti a háttérfüggönyt, majd egy alacsony pamlagot

húz ki a szoba közepére. May könnyű pongyolában tér vissza,

amelyet ledob magáról, ahogy elhever a pamlagon. Nem is tudom,

mi döbbent meg jobban: az, hogy meztelen, vagy hogy ez csöppet

sem zavarja. Oldalára fordul, és a könyökére támaszkodik. Z. G.

darabka áttetszô selymet vet a csípôjére, de a keblére épp csak an�-

nyira, hogy kilátszik a mellbimbója. Z. G. eltűnik egy percre, majd

rózsaszínű bazsarózsával tér vissza. Lenyisszantja a szárát, és a virágfejeket

gondosan elrendezi May körül. Ezután kitakarja a festményt,

amely eddig egy festôállványon rejtôzött, puha kelme mögött.

Csaknem teljesen kész van, és kitűnô munka. A bazsarózsaszirmok

finom textúrája May bôrének puhaságát visszhangozza. Z. G.

66

a dörzsöléses módszert alkalmazta. Szénport dolgozott el May

alakján, majd vízfestékkel varázsolt rózsaszínt az arcára, a karra és

a combra. Olyan a húgom a festményen, mintha most lépett volna

ki egy meleg fürdôbôl. Mivel újabban több rizst és kevesebb húst

eszünk, s az elmúlt napok eseményei is megsápasztották, valamiféle

bágyadt renyheség lengi körül. Z. G. mostanra sötét lakkal hangsúlyozta

ki a szemet, amely mintha egyenesen a kép szemlélôjére

szegezôdne, csábosan, hívogatóan és visszajelezve. Mit árulhat vajon

most May? Watson izzadásgátlót, Dzsessz pomádét, Két Kicsi cigarettát?

Nem tudom, de ahogyan a húgomról a képre nézek, érzem,

hogy Z. G. sikeresen elérte a hua csin i caj hatását – azaz az érzelemmel

telített képet –, amire csak a régi nagy mesterek voltak képesek.

Ugyanakkor mélyen meg vagyok döbbenve. Igaz ugyan, hogy én

is műveltem Sammel a férj-feleség dolgát, de ez itt sokkal intimebbnek

tűnik. Újra csak arról tanúskodik, milyen messze kerültünk egymástól

Mayjel. Gondolom, ez elkerülhetetlenül hozzátartozik az

életutunkhoz. Mikor elôször ültünk modellt, keresztbe kellett tennünk

a lábunkat, és virágos ágakat vennünk az ölünkbe. Ez a póz

kimondatlanul is a feudális idôk kurtizánjait idézte, akik a lábuk között

hordták nyíló virágukat. Késôbb arra kértek minket, kulcsoljuk

össze két kezünket a fejünk mögött, ami láttatni engedte a hónaljunkat.

Ezt a testtartást a kezdet kezdetétôl használják a helyi fotósok,

hogy visszaadják Sanghaj híres virágainak erotikus vonzását

és megközelíthetôségét. Egy művész úgy festett meg minket, hogy

pillangókat üldöztünk fűzfák árnyékában. Mindenki tudja, hogy

a pillangó a szeretôk jelképe, míg a „fűzfa árnyéka” virágnyelven szól

a nôk rejtett testrészeirôl odalent. Az új poszter azonban jóval merészebb,

mint a korábbiak, például az, amelyik annyira felháborította

mamát, és ahol együtt tangózunk Mayjel. Gyönyörű festmény, de

Maynek órákig kell pucéran hevernie Z. G. elôtt.

Hanem a megrökönyödésen túl csalódott is vagyok. Bánt, hogy

May hagyta magát rábeszélni a dologra. Z. G.-re meg azért harag67

szom, mert kihasználta a húgom kiszolgáltatottságát. Sajog a szívem,

hogy szó nélkül kell lenyelnünk ezt a sértést. Íme, így végzik

a nôk az utcán, ahol a testüket árulják. De hát ez a nôi sors mindenütt

a világon. Elég pillanatnyi kihagyás az erkölcsi éberségben, annak

felmérésében, meddig mehetünk el, s mi az, amit még elfogadunk,

és tessék, máris elbukunk. Háromlyukú lányokká leszünk, ami a prostitúció

legalja formája. Az ilyenek a Szucsou-patak úszó bordélyaiban

tengetik életüket. Azokat az ágrólszakadt kínaiakat szolgálják ki, akik

pár perces gyönyörért még holmi undorító kórt is vállalnak.

Másnap és harmadnap letörten és viszolyogva megyek vissza

Z. G.-hez. Szükségünk van a pénzre. És hamarosan én is csaknem

teljesen levetkôzöm. Azt tartják, hogy az embernek erôsnek, okosnak

és szerencsésnek kell lennie, ha túl akarja élni a nehéz idôket,

amilyen egy háború, természeti katasztrófa vagy testi szenvedés. Én

azonban amondó vagyok, hogy az érzelmi tortúra – a szorongás,

félelem, bűntudat és lezüllés – sokkalta rosszabb, és túljutni is sokkal

nehezebb rajta. May meg én életünkben elôször tapasztalunk

meg hasonlót, és ez minden erônket felôrli. Amíg én álmatlanságtól

szenvedek, May zsibbadt kábaságba menekül. Délig szendereg

az ágyban, olykor délután is elszundít. Néhanap akkor is, amikor

éppen Z. G. festi. Ilyenkor Z. G. hagyja, hadd szunyókáljon egyet

a heverôn. Mialatt engem fest, párszor Mayre téved a tekintetem,

aki ugyanúgy tartja az ujjait, mint máskor, továbbra sem takarva el

a teljes arcát, amely még álmában is töprengônek látszik.

Olyanok vagyunk, mint két homár, amelyek lassan halálra fônek

a fazékban. Továbbra is modellt ülünk Z. G.-nek, összejövetelekre

járunk, ahol abszintot kortyolgatunk. Klubokban ülünk Betsyvel,

és hagyjuk, hogy mások fizessenek helyettünk. Mozizunk, néha kirakatokat

nézegetünk. Egyszerűen nem értjük, mi történik velünk.

találkozzunk férjeinkkel. Mayjel azonban nem áll szándékunkban

68

felszállni arra a hajóra. Ha akarnánk, se tudnánk, mert eldobtam

a jegyeket, de a szüleink nem tudnak errôl. Mayjel eljátsszuk, hogy

becsomagolunk, ne fogjanak gyanút. Végighallgatjuk mama és Baba

úti tanácsait. A tervezett indulás elôtti napon vacsorázni visznek

minket, ahol elmondják, mennyire hiányzunk majd nekik. Másnap

reggel korán kelünk, felöltözünk, és sietve távozunk, még mielôtt bárki

felkelne. Mikor este visszatérünk – jóval a hajó indulása után –,

mama sír örömében, hogy viszontlát minket, Baba ellenben ordítozni

kezd, amiért nem teljesítettük a kötelességünket.

– Nem tudjátok, mit tettetek! – kiabálja. – Ebbôl még nagy baj

lesz.

– Túl sokat aggodalmaskodsz – jegyzi meg May könnyedén. –

Öreg Louie és a fiai elhagyták Sanghajt, és pár nap múlva Kínából is

mindörökre távoznak. Nem bánthatnak már minket.

Baba arca eltorzul a haragtól. Egy pillanatig azt hiszem, megüti

Mayt, de azután csak ökölbe szorítja a kezét, kicsörtet a szalonból,

és magára vágja az ajtót. May rám néz és vállat von. Aztán anyánkhoz

fordulunk, aki bevisz minket a konyhába. Utasítja Szakácsot,

tegyen fel nekünk teát. Ráadásnak pár becses angol vajas süteménynyel

is kínál, amelyeket eddig egy bádogdobozban ôrizgetett.

Tizenegy nap múltán esôs napra ébredünk, ezért a hôség és a pára

nem olyan elviselhetetlen, mint máskor. Z. G. felélénkülve taxit

fogad, hogy elvigyen minket a Longhua pagodába, a város szélére,

hogy papírsárkányt eregessünk, Nem ez a város legszebb pontja. Van

itt egy kis reptér, egy vesztôhely meg egy kínai katonai tábor. Átkelünk

a mezôn, mígnem Z. G. megfelelô helyet talál a röptetéshez. Néhány

katona szakadt teniszcipôben, lötyögô, kifakult egyenruhában és

a vállra varrt rangjelzéssel abbahagyja egy kölyökkutya futtatását,

hogy nekünk segíthessen.

Mindegyik sárgarigó kampóval és külön zsinórral kapcsolódik

a fô kötélhez. May felveszi az elsô madarat, és felereszti a levegôbe.

A katonák segédletével magam további sárgarigókat kötözök a fô kö69

télhez. Egyik madár a másik után száll fel, mígnem végül egész raj

repdes és zuhan alá. Olyan szabadnak látszanak odafent! May haját

meglebbenti egy fuvallat. Kezével árnyékolja be az arcát, ahogyan

az égre néz. Z. G. szemüvegén megcsillan a napfény, és elvigyorodik.

Magához int, és átadja a papírsárkányok köteleit. A rigók papírból

és balsafából készültek, de a szél felkapja és szétviszi ôket az

égbolton. Z. G. mögém lép, és kezét az enyémre helyezi, hogy megtartsuk

az irányító szerkezetet. Combja az enyém mögé kerül, hátam

az övének feszül. Zihálva szedem a levegôt ettôl a közelségtôl.

Remélem, érzi ô is, amit én. Noha átfog, mégis nehéz megtartanom

magam. A papírsárkány olyan erôvel húz, hogy attól tartok, mindjárt

elrepülök a sárgarigókkal a felhôk közé és azon is túl.

Mama egyszer mesét mondott egy kabócáról, amely magasan ült

egy fán. Csak ciripelt, vedelte a harmatot, és nem törôdött a háta

mögött leselkedô imádkozó sáskával. Az felemelte elülsô lábát, hogy

eltapossa szegény kabócát, nem vette ellenben észre az ágon mögötte

gubbaszkodó sárgarigót. A madár kinyújtotta a nyakát, hogy bekapja

a sáskát, és meglegyen az aznapi ebédje. Nem látta meg azonban

a fiút, aki hálóval érkezett a kertbe. Három teremtmény – a kabóca,

az imádkozó sáska és a sárgarigó – mind csak a maga prédájával

törôdött, így lopózhatott a közelükbe a náluk sokkalta fenyegetôbb

és immáron kikerülhetetlen veszedelem.

Aznap késô délután felhangzanak az elsô lövések, melyeket kínai

és japán katonák váltanak egymással.